Csiki László
Még Kosztolányi is
(megh. 1935. november 3-án)
Szűkölve félt ő is, de szépen a végén,
nem szégyellte már a fájdalmakat,
zöld tintával írta le a halált annyiszor,
amíg elhitte magának. Űzte és odahozta.
Kint a kórházkertben falevelek hulltak,
benne a fogak. Kioperálták szájából az aranyakat.
Meg kell lennie valahol annak a kincsnek, a végső
elszámoltatásnál, egy ősszel, majd előkerül.
Titkosrendőrként követte csendben a végzet,
lehallgatta az élethossz beszédet,
nyomába lépett, könnyű lányokba, még könnyebb
morfiumba bújt
Beszervezték az őrangyalát. Ő
felemelte kezét, és azt hitték, jelt ad,
elszálló álmot próbált tapintani pedig.
Megenni akarta a látomást, bizony Isten,
s az Istent is vele, ki ott ül mindig a tálban.
Léteznek ilyen lények és világok,
éppen csak nem hihetők ma.
Forradalmat szervezni a semmi ellen,
szavakból ráadásul? Az anya-
nyelvet uszítani a halálra,
ezt a gyönyörű, gyönge sereget –
az érzéseket mint gondolatokat ajzva?
Asztal helyett az asztal gyűjtőfogalmán
teríteni ünnepi vacsorához, és falni, falni, falni
a hús, a leves, a répa, a paszuly szavát,
fog nélkül, fejetlen, test-fosztva már,
hogy mindegy legyen végül: élünk vagy halunk,
ha elvezettük forradalmunkat szakadékához.
S hullásunkkal végül úgy feszíteni szét azt,
mint anyaölet a születéskor. Vesztünkhöz legalább
annyi hely maradjon, amennyit világra jövetelünkkor
kiszorítottunk magunknak.
 
Százhárom kilós angyal bukik így,
elhagyva teste felét,
és hangtalan visít
Ő vagyunk mi ketten: te meg én a kéjben
ámde hangosan.
Budapest, 1990. március 10.
Hat
Túlénekli hat síró gyermekét,
a gangon most a szomszéd nő dalol,
a mérnök túlfelől: elég,
amott meg hogy jó, jó a bor, a gól.
Tépi a pártplakátot s az ingét
a kályhás, mintha lenne neki hat,
egy asszony bőg: el innét, el innét,
a földszinten a rendőr felriad.
Hat kutyát mosnak utcán, hab dagad,
tányér hús körül kitör a pánik,
kockát vet magának a hatra vak,
hatodszorra hallgatja Karádyt.
A sánta néni jelentést körmöl,
hogy nagy a zaj Ober Enzen innen,
mert valaki bolond az örömtől.
zöld bugyi lóg egyik rézkilincsen.
Hasát vakarja a barna arab,
más menekültek kék pulóvert kötnek,
tanító nejlon kopjafát farag,
s házmesterünkben felmagzik egy ötlet.
Unja magát az egyik éppen úgy,
ahogyan őt szomszédból a másik,
feles- és csendestársak vagyunk,
és ez egy európai ház itt.
Budapest, 1990. február 25.